Reményik Sándor: Viszontlátásra
Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!"
"Megtehetnéd a kedvemért -
Hogy lábujjhegyen távozol.
Halkan csukod az ajtót az életemre.Elmész szépen, és nem kukucskálsz,
Nem kell hogy lássad, mennyire fájsz."
(Szabó Győző Gyula)
"Az
emberek inkább a visszaérkezésről álmodnak, nem pedig az elindulásról.
(...) Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény
felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha
visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez
már megérte."
(Paulo Coelho)
"Kávé, tea, olvasgatás, de közben néhány mondat úgy telibe talál, hogy fel se tudok állni. Fekszem itt csendben és hallgatom, ahogy a szív bugyborékol, vérzik a mondatoktól. Talán csak ki kell várni, nyelje el valamelyik kamra, ahol a többi is összegyűlik használat után, bár vannak mondatok, melyek akár halálos sebet is tudnak okozni, ha épp szívtájékon találnak el."
(Jász Attila)
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában
szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal,
hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott
maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire
szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a
szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások,
veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt
semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével
visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: -
Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden
percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy
ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre
is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És
elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."
(Müller Péter)
